Amikor elindítottam ezt a kihívást, kicsit úgy voltam vele, hogy ó hát kérem... Nekem ne menne? Én ne tudnék olvasni minden este, ugyan már...! 

Aztán rá kellett jönnöm, hogy gyakorlat ide, gyakorlat oda, nekem épp úgy szükségem volt erre a harminc estére, mint bárki másnak, aki saját jószántából úgy döntött, hogy csatlakozik a kihívásunkhoz. 

Először is rá kellett jönnöm, hogy milyen mértékben vagyok összenőve a telefonommal, és mennyire megszoktam, hogyha nehezen aludnék el, akkor keresek rajta valami zsezsgést, esőhangot, meditációs zenét, hangoskönyvet (khm), akármit, és már álomba is szenderültem. Szóval rá kellett jönnöm, hogy nehezebb egyedül maradni a gondolataimmal az éjszakai csöndben, mint azt korábban hittem, de ez más lapra tartozik. 

Ami esetünkben fontosabb az, hogy rájöttem, hogy milyen felületesen olvasok én magam is. Olvasom, értem, esetenként át is érzem a leírtakat, de ahhoz, hogy igazán érezzem, nagyon hatásosnak kell lennie, nagyon nagyot kell ütnie szívtájékon oda, ahova korábban egy kisebb pöckölés is elég volt.

Három könyvet, na jó, három és felet teljesítettem a kihívás alatt, és a harmadiknál éreztem először, igazán, hogy nem csak olvasom, meg nem csak felfogom a szöveget, hanem értem és érzem is. Ekkora éreztem azt, egészen pontosan Rubin Eszter - Árnyékkert című könyvénél, hogy elkapnak az érzelmek, hogy involválódok a szereplők történetében, hogy Lia hisztije az én hisztim, hogy benne vagyok ebben a folyamatban, és nem tudok csak úgy kiugrálni belőle. Meg nem is akarok. 

Hősiesen bevallom, hogy elkeseredtem, mikor olvasás közben rájöttem, hogy haladok, haladok a szöveggel, de az igazi kapcsolódás valahol elmaradt. Adott ponton az én figyelmem is annyira széttöredezett, annyira hozzászokott a felületes benyomásokhoz, hogy hosszú, és egy idő után már nagyon koncentrált munka kellett ahhoz, hogy újra valamiféle egésszé tudjon összeállni. 

Hát...lehet, hogy mégsem vagyok akkora guru, mint gondoltam, ugye...

Mindenesetre innentől hatványozottan figyeltem rá, hogy ne csak úgy belecsapjak a lecsóba, hanem odafigyelve olvassak, akár többször is nekifutva egy-egy bekezdésnek, ha arról van szó, sőt...Tőlem merőben szokatlan módon aláhúztam, jegyzeteltem, visszatértem egy-egy szövegrészhez, és ha kellett addig pörgettem újra, ameddig át nem ment szűrőmön úgy igazán, aminek át kellett mennie. 

Aki hallotta a TEDxYouth előadásomat, vagy elolvasta itt a leiratát, az tudhatja,hogy pár éve, egy klasszikus szövegbe, Füst Milán egyik regényébe majdnem beletört a bicskám. Azt találtam ki tehát, hogy a következő 30 napra kétféle könyvet választhatnak azok, akik szeretnének egy újabb kihívás részesei lenni. 

1. A következő harminc napban olvass el egy klasszikus regényt. Magyart, vagy külföldit, hosszút vagy rövidet, az most nem számít. Csak szakadj el a kortárs szövegek tempójától, stílusától, és rázódj kicsit vissza abba a világba, amit Jókai, Móricz, Dickens, Austen vagy épp Füst Milán könyvei megidéznek. 

2. A következő harminc napban vegyél elő egy olyan regényt, ha lehet klasszikus művet, amit egyszer feladtál. Legyen ez egy félredobott kötelező olvasmány, vagy valami, amiből féltávon eleged lett, mert lassú volt, vagy dagályos, vagy nem értetted, miért tart egy leírás négy-öt oldalon keresztül,fuss neki újra, és adj magatoknak harminc napnyi esélyt. Hátha. 

Olvassunk együtt!