Négy éves koromban, meghalt a dédnagymamám.

Ez volt az első alkalom, hogy közvetlenül találkoztam a halállal. Addig maga a halál csak nagyon elvont fogalomként létezett az életemben, nagyjából úgy képzeltem, hogy vannak, akik eleve halottak. Mint öregdédi, aki már amúgy is a temetőben van, akit sosem láttam, sosem beszéltem vele, csak virágot szoktunk vinni neki. Szóval, hogy az emberek nem meghalnak, hanem már halottak amúgy is. 

Aztán volt egy este, amikor engem elvittek a nagypapámékhoz, majd reggel megérkeztek anyáék, hogy dédi meghalt. Nem értettem, csak a végtelen szomorúságot láttam rajtuk, és egyszer csak leesett a tantusz, hogy dédi mostantól nincs. Hiányzott, nagyon. De kislány voltam, gyorsan regenerálódtam, és valamiféle rendszerhibának tartottam az egész helyzetet, mert hát ő elment valóban, de szerencsére anya, meg apa, meg a mamák maradtak, meg a papák, meg a többi dédim, ők maradtak. Ettől függetlenül, ezt a nagy, fojtogató nincset képtelen voltam kiverni a fejemből. Nincs. Nincs és már nem is lesz. 

Akkor gyászoltam először.

Erősen, és befelé, mert nem akartam, hogy bárki lássa, hogy ez megvisel, azt meg pláne nem akartam, hogy beszélnem kelljen róla. Rágódtam rajta, ha egyedül maradtam, gondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha majd én is, de éveken át nem hoztam szóba. Csak jött utánam, mint egy közepesen lomha fekete varjú. 

Gyászélménye mindenkinek van, talán ez az egyetlen, amit senki nem tud kikerülni. Eltelhet egy egész élet szerelem  nélkül és lehet, hogy valaki sosem válik szülővé, de a rendszer abszolút igazságtalansága, hogy miközben azt, hogy mit kapsz, nem garantálja senki, a mit veszítesz, már a rajtnál ott lapul a borítékban. A feldolgozáshoz pedig egyre kevésbé vannak kapaszkodók, minél inkább próbálunk egy olyan, hermetikusan zárt világot teremteni magunk köré, ahol az olyan sötét, megrázó dolgokat, mint amilyen a halál is, igyekszünk nemlétezőnek beállítani. Ahol a halál nem több, az online identitásunk egy építőkövénél, ami segíti önmagunk meghatározását az elhunythoz való viszonyunkon keresztül. Ameddig tart a felhajtás, addig ott a figyelem, aztán a veszteségeddel egyedül maradsz.

Vagy mégsem? 

Mert elképzelhető az is, hogy amikor egy anya váratlanul meghal, és egy férj meg két kisfiú marad utána, teljes tanácstalanságban, hogy mit kezdjenek a fájdalmukkal, az ürességgel, a ténnyel, hogy anya, a viccei, az evidencái, a korholása, a segítsége, mostantól nincs, akkor tényleg rájuk nyitja az ajtót egy nagy, fekete varjú. Egy varjú, aki szabadversekben beszél, és szóvicceket használ, és végül mégiscsak segít elfogadhatóvá tenni az elfogadhatatlant.

Max Porter könyve (A bánat egy tollas állat) gyászkönyv, de a nemszokványos fajtából. Nincsenek hosszú mondatok, nem járjuk végig együtt a gyász szakaszait, százoldalakon keresztül az elbeszélővel, nem ugrálunk a cselekmény jelenideje és flashackek között. Nem az, amit megszoktunk, nem az, amit várnánk. Épp ezért az elején zavaró, fura, nehéz hozzászokni. Minél irreálisabb a helyzet, annál inkább keresnénk a megszokott elemeket, az ismerős mintákat. Mikor valami annyira felkavarta az életet, mint egy anya halála, akkor úgy kéne valami világos és érthető, valami evilági és racionális, mint egy falat kenyér. És akkor jön egy könyv, és se nem racionális, se nem világos. Nem érthető. Érezhető. 

Érezhető az önsajnálat.

Érezhető a félelem, hogy minden nappal kevesebb az emlék, és egy nap talán az kevés is elfogy és, ha nem marad emlék a másikról, akkor aztán tényleg meghalt, akkor tényleg vége. Ezért muszáj róla mesélni, sztorikat századszor is, mert minél többet hallják, annál jobban megjegyzik, és minél többen jegyzik meg, annál nagyobb az esély, hogy még nem kell végleg meghalnia. 

Érezhető a bosszúvágy. Valakin meg kell torolni, hogy nincs jóéjtpuszi anyától, hogy eltűnt, és vitt magával mindent. Bosszút kell állni suta kistestvéren, kert végében zajongó madarakon, mindenen és mindenkin, aki nem szenved úgy, mint a kisfiú, akit itt hagyott az anyukája. 

Érezhető a sokk, mintha reggelre felfedeznéd, hogy kiraboltak. Anyát elveszíteni tragédia. De a tragédia egy nagy valami. Azt észre lehet venni, az zajjal, felhajtással, nagy, teátrális körítéssel érkezik, és akkor már tudod, hogy valami lesz, valami történni fog, van időd felkészülni. Pedig van csöndes tragédia is, észre sem veszed, csak beüt, és már csak akkor eszmélsz, amikor beborít a fájdalom, és állsz kisemmizetten, hogy nem szólt senki, hogy ez jön. 

Érezhető a bűntudat, amikor először nevetsz szívből. Amikor megcsap a szele egy olyan élet lehetőségének, ami lehet vidám, lehet teljes, dacára annak, hogy ő nincs benne. 

Porter regénye érezhető, azokat a másodpercekre bevillanó, áramütésszerű érzéseket tárja elénk, amiken kivétel nélkül mind keresztülmegyünk, és amik annyira emberiek, annyira érthetőek, hogy beszélni sem merünk róluk. Azt hisszük, van egy gyász kézikönyv, pontokba szedett érzésekkel, hangulatokkal, és szeretnénk ahhoz igazodni. Tudni, hogyha a step by stepet betartjuk, akkor határidőre elmúlik ez az egész. 

Felejtsük el a szabványgyászt. Megnyugtató, felkavaró, felszabadító élménynek itt van egy könyv. Épp most jelent meg. 

(Ui.: Kedves Totth Benedek! Fantasztikus hangot adtál varjúnak, apának és a fiúknak, minden elismerésem, tényleg!)