A COVID-19 pillanatok alatt forgatta fel valamennyiünk életét, az egymást érő, hirtelen változások nyomában pedig megjelentek a különféle túlélési stratégiák. Ki-ki vérmérséklete szerint találhatott magának tippeket és trükköket attól függően, hogy introvertált (most divatos introvertáltnak mondani magunkat, de hadd áruljak el annyit, hogy attól, mert valaki szeret magában lenni néha, még nem lesz introvertált, másrészt ez nem szigorúan a vagy b pont, hanem egy skála), hogy spirituális, hogy a sport gyógyító erejében hisz, vagy épp az olvasásba menekül a világ gondjai elől.  

Logikus volt, hogy az olvasás mint menekülési útvonal előkerül, egyrészt most korlátlan idő áll rendelkezésre (jó, ez nem feltétlenül igaz, de mindenképpen több, mint eddig), másrészt hova lehetne elbújni az „alantas, brutális külvilág” elől, mint a nyomtatásban megjelent fiktív valóságok valamelyikébe?! Összegezve: úgy tűnt, a könyvmolyok számára eljött a Kánaán.

Magam is úgy gondoltam, hogy oké, ha már úgy alakult, hogy épp a munka sem tart fel, és parancsba kaptam, hogy üljek a fenekemen otthon, akkor ez a tökéletes alkalom, hogy annyi időt töltsek büntetlenül olvasással, amennyit csak akarok. Ehhez képest, a helyzet az, hogyha egy nap tíz oldalt el tudok olvasni, az már nagy szó, és úgy állok itt egyhelyben Zadie Smith regényével, mint réges régen a legmacerásabb kötelezőkkel.

Ha a normális medréből kibillent élet önmagában nem viselt volna meg, most még azon is elkezdtem aggódni, hogy valami történt, valami elcsúszott bennem elvégre, ha nekem nem megy az olvasás, akkor tényleg baj van. Miközben szemlátomást mindenki falja a könyveket, nekem tíz oldal siker, tizenöt meg valóságos diadalmenet de úgy érzem, ha megfeszülök sem tudok hosszabban odafigyelni. Hiába bánt, hiába van bűntudatom.

Ezért első körben, megkérdeztem a többieket az Analóg Olvasó Mozgalomban, hogy érzik magukat és mi a helyzet náluk ezen a téren? Megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül, mert többen írták, hogy ők is dekoncentráltsággal, szétcsúszott figyelemmel küzdenek, sőt volt, aki arról számolt be, hogy már ott is a vírust látja, ahol semmi keresnivalója nem lenne: például olvas egy könyvet, ahol a főhős megfogja a kilincset, ő pedig azon kezd gondolkodni, hogy vajon kezet mosott-e utána.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem csak egy elszigetelt jelenségről beszélünk, hanem közös problémánk van, aminek érdemes lenne alaposabban utána járni.

Annál is inkább, mert önmagában az, hogy kevésbé tudunk koncentrálni, hogy nehezebben összpontosítunk, nem új jelenség. A digitalizáció felerősödésével, a közösségimédia felületek térhódításával, az időtől, helytől függetlenül ömlő információval együtt jár, hogy a figyelmünket több és több terület között kell megosztanunk. Ezek ráadásul könnyebben dekódolhatóak, intenzívebbek és egyszerűbben hozzáférhetőek, mint egy klasszikus, analóg szöveg, vagyis még akkor is nehezebb fókuszáltan követni egy szöveget, ha nincs krízishelyzet.

A mostani viszont sok szempontból rendkívüli állapot, ráadásul olyan, amilyennel a legtöbben még nem találkoztunk, ezért a helyzetre adott reakcióinkkal is csak most ismerkedünk. Például a szétszórtsággal is.

Azért, hogy jobban értsük magunkat és a helyzetünket is, megkértem Kun Berandette, egyetemi adjunktust (ELTE – PPK Klinikai pszichológia és addiktológia tanszék), hogy segítsen tisztán látni ebben az egyébként zűrzavaros helyzetben.

A dekoncentráltság, hogy nehezebben összpontosítunk nem új jelenség, most mégis jobban előtérbe került. Tényleg felerősödött a szétszórtságunk, vagy egyszerűen csak szembetűnőbbé vált?

Abszolút ráerősít a jelenlegi helyzet a dekoncentráltságra. Ennek az az oka, hogy olyan tényezők is beléptek, amik korábban nem voltak jelen, például a szorongás. A szorongás pedig dezorientálja az embert, nem tudsz koncentrálni, ha rosszabb a hangulatod. Ez az érzés ráadásul most mindenkiben ott van: mi fog történi? Mikor lesz vége? Mi lesz a munkámmal? Meg fogok halni? Mi van, ha baja esik a szeretteimnek?  Ha pedig a szorongás szintje magasabb, akkor sokkal nehezebben tudunk fókuszálni, elmélyedni tevékenységekben.

Akár az olvasásban is?

Az olvasásban is, igen. Ennek egyébként az arousal szintünkhöz, pontosabban annak megváltozásához van köze. Az arousal szint, az általános éberségi szint ugyanis megváltozott a krízishelyzet hatására.  A normál szint egyénenként változó, függ például a személyiségünktől is. Az introvertált embereknél magasabb, ezért sem keresik annyira az intenzív, társas tevékenységeket, az extrovertáltaknál pedig alacsonyabb. Most viszont előállt egy olyan helyzet, amit szorongás, és pánik kísér, ezért ez az éberségi szint mindannyiunknál megemelkedett. Ezért nem tudunk nyugodtan olvasni, noha ez egy olyan tevékenység, ami máskor megfelel az arousal szintünknek.  

A járvány kitörésének hatására betörnek az agyunkba olyan félelmek, amik eddig nem voltak jelen az életünkben. A mostani dekoncentráltságunk ezért nem ugyanaz, mint az eddigi. Mások a mögöttes tényezők.

Ráadásul akaratlanul is több időt töltünk digitális felületeken, hiszen onnan tájékozódunk.

A járvány előtt az volt a helyzet, hogy sok mindent akartál csinálni, ezt is, azt is, amazt is, amit segít a digitalizáció. Most azonban, a túléléshez kellenek ezek a digitalizmusok, ami azért egy nagyon más helyzet. Gondoljunk csak bele: a távoktatás miatt például annak is be kell lépnie a digitális térbe, aki eddig mondjuk nem akart. Gyökeresen meg kell változtatnunk az életünket, ami nagyon kimerítő. Volt is erről egy poszt a csoportban, hogy valakinek mindenről a korona vírus jut eszébe.

Volt, igen, egy hete kb.

Na, most egyrészt ezt én is észrevettem magamon, hogy olyan helyzetekben is eszembe jut ez az egész, amikor egyébként fel sem merülne, szóval ez sem egyedi eset. Ráadásul nem is kell megijedni tőle, ez a reakció ugyanis egy nagyon erős alkalmazkodási képességre utal. A helyzet az, hogy meg kell küzdjünk ezzel az egésszel, ami van, és ez nehéz, nagy erőket követel tőlünk. Az, hogy most minden gondolatunk ekörül forog, hogy olyan tevékenységek közben, olyan helyzetekbe is belelátjuk, amikhez közvetlenül nem kapcsolódik egy intenzív, veszélyre adott reakció. Kísérlet az alkalmazkodásra. Mondhatjuk, hogy zavaró, hogy egy könyvben sem tudunk már elvonatkoztatni ettől az egésztől, de ez igazából azt mutatja, hogy minden erőnkkel próbálunk megküzdeni. Persze az is érthető, hogy valaki a szabadidejében nem akar ezzel foglalkozni. Mindenesetre tény, hogy ez a reakció azt mutatja, hogy jól funkcionál a pszichéje és életbe léptette az alkalmazkodó üzemmódot: akkor is észreveszem a jeleket, amikor nem biztos, hogy ott vannak. Most így kell működnünk.

Vagyis az agyunk felállít egy fontossági sorrendet, amiben az olvasás, most hátrébb került?

Tulajdonképpen igen, most túlélési üzemmódra kapcsoltunk, életbe lépett a „Fight or flight”, az üss vagy fuss elve. Most harcolni kell, és az agyunk, az immunrendszerünk bekapcsolja azokat a dolgokat, amiknek a segítségével meg tudunk küzdeni ezzel a helyzettel. Persze, az elég paradox, hogy most úgy tudsz harcolni, hogy nem csinálsz semmit. Ami így nem egészen igaz,  mert egy csomó mindent csinálsz, olyan dolgokat, amiket előtte másképp vagy egyáltalán nem csináltál. Átkapcsolsz egy új életformára, amiben elmosódnak a határok szószerint és átvitt értelemben is, hiszen nem tudod elválasztani az életed területeit egymástól. Takarítasz, lazítasz, dolgozol, gyereket nevelsz, ápolod a párkapcsolatodat, és összecsúsznak olyan területei az életednek, amiket korábban szét tudtál választani. Ez is fokozott koncentrációt kíván, hogy ezt kezelni tudd, amit megint csak nem tudsz olvasásra fordítani.

Amikor tehát egy olyan nap végén, amikor tulajdonképpen semmi különöset nem csináltam, azért érzem magam kimerültnek, mert egésznap egy ilyen készenléti üzemmódban működtem?

Azt hiszem, igen. Megterhelő, hogy folyton ezzel kell foglalkozz, akkor is, ha éppen nem lenne muszáj. Ebben a nagyon nehéz helyzetben, én úgy látom, hogy kétfelé oszlik a társadalom: van, aki otthon találta magát a munkájával, a gyerekeivel, a háztartással és úgy érzi, megőrül, mert túl sok, más pedig magában van, nem tud a barátaival találkozni, esetleg a munkáját is elvesztette, és megőrül, mert túl kevés. Ráadásul ez a mostani helyzet teljesen bizonytalan, és abszolút végtelennek tűnik, mert senki nem tud egy fix dátumot mondani, hogy ekkor lesz végleg vége. Ez a kilátástalanság a legrosszabb benne, hogy nem tudjuk, meddig fog tartani. Ez mind összeadódik, és kimeríti az embert, teljesen érthető módon.

Fogadjuk el tehát, hogy ez van?

Nem tudunk mást csinálni. Persze van egy sor hasznos jótanács, hogy lehet ezt az időszakot átvészelni: tudatosan ne nézz híreket, vagy csak adott időintervallumokban, és akkor le lehet csillapodni egy kicsit talán. Ami pedig az olvasást illeti, most talán érdemes olyan könyveket elővenni, amikhez kisebb fókusz kell, könnyedebb, vidámabb, szórakoztatóbb, nem most van itt a kőkemény, lélektani drámák ideje. Vagy jöhet a már ismert könyvek újra olvasása, az új információ feldolgozásához szükséges fókuszált állapotot most jó eséllyel nem tudjuk elérni, ezért kár görcsölni rajta, inkább engedjük el. Most, ez van.