Négy éves koromban, meghalt a dédnagymamám.

Ez volt az első alkalom, hogy közvetlenül találkoztam a halállal. Addig maga a halál csak nagyon elvont fogalomként létezett az életemben, nagyjából úgy képzeltem, hogy vannak, akik eleve halottak. Mint öregdédi, aki már amúgy is a temetőben van, akit sosem láttam, sosem beszéltem vele, csak virágot szoktunk vinni neki. Szóval, hogy az emberek nem meghalnak, hanem már halottak amúgy is. 

Aztán volt egy este, amikor engem elvittek a nagypapámékhoz, majd reggel megérkeztek anyáék, hogy dédi meghalt. Nem értettem, csak a végtelen szomorúságot láttam rajtuk, és egyszer csak leesett a tantusz, hogy dédi mostantól nincs. Hiányzott, nagyon. De kislány voltam, gyorsan regenerálódtam, és valamiféle rendszerhibának tartottam az egész helyzetet, mert hát ő elment valóban, de szerencsére anya, meg apa, meg a mamák maradtak, meg a papák, meg a többi dédim, ők maradtak. Ettől függetlenül, ezt a nagy, fojtogató nincset képtelen voltam kiverni a fejemből. Nincs. Nincs és már nem is lesz. 

Akkor gyászoltam először.

Erősen, és befelé, mert nem akartam, hogy bárki lássa, hogy ez megvisel, azt meg pláne nem akartam, hogy beszélnem kelljen róla. Rágódtam rajta, ha egyedül maradtam, gondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha majd én is, de éveken át nem hoztam szóba. Csak jött utánam, mint egy közepesen lomha fekete varjú. 

Gyászélménye mindenkinek van, talán ez az egyetlen, amit senki nem tud kikerülni. Eltelhet egy egész élet szerelem  nélkül és lehet, hogy valaki sosem válik szülővé, de a rendszer abszolút igazságtalansága, hogy miközben azt, hogy mit kapsz, nem garantálja senki, a mit veszítesz, már a rajtnál ott lapul a borítékban. A feldolgozáshoz pedig egyre kevésbé vannak kapaszkodók, minél inkább próbálunk egy olyan, hermetikusan zárt világot teremteni magunk köré, ahol az olyan sötét, megrázó dolgokat, mint amilyen a halál is, igyekszünk nemlétezőnek beállítani. Ahol a halál nem több, az online identitásunk egy építőkövénél, ami segíti önmagunk meghatározását az elhunythoz való viszonyunkon keresztül. Ameddig tart a felhajtás, addig ott a figyelem, aztán a veszteségeddel egyedül maradsz.

Vagy mégsem? 

Mert elképzelhető az is, hogy amikor egy anya váratlanul meghal, és egy férj meg két kisfiú marad utána, teljes tanácstalanságban, hogy mit kezdjenek a fájdalmukkal, az ürességgel, a ténnyel, hogy anya, a viccei, az evidencái, a korholása, a segítsége, mostantól nincs, akkor tényleg rájuk nyitja az ajtót egy nagy, fekete varjú. Egy varjú, aki szabadversekben beszél, és szóvicceket használ, és végül mégiscsak segít elfogadhatóvá tenni az elfogadhatatlant.

Max Porter könyve (A bánat egy tollas állat) gyászkönyv, de a nemszokványos fajtából. Nincsenek hosszú mondatok, nem járjuk végig együtt a gyász szakaszait, százoldalakon keresztül az elbeszélővel, nem ugrálunk a cselekmény jelenideje és flashackek között. Nem az, amit megszoktunk, nem az, amit várnánk. Épp ezért az elején zavaró, fura, nehéz hozzászokni. Minél irreálisabb a helyzet, annál inkább keresnénk a megszokott elemeket, az ismerős mintákat. Mikor valami annyira felkavarta az életet, mint egy anya halála, akkor úgy kéne valami világos és érthető, valami evilági és racionális, mint egy falat kenyér. És akkor jön egy könyv, és se nem racionális, se nem világos. Nem érthető. Érezhető. 

Érezhető az önsajnálat.

Érezhető a félelem, hogy minden nappal kevesebb az emlék, és egy nap talán az kevés is elfogy és, ha nem marad emlék a másikról, akkor aztán tényleg meghalt, akkor tényleg vége. Ezért muszáj róla mesélni, sztorikat századszor is, mert minél többet hallják, annál jobban megjegyzik, és minél többen jegyzik meg, annál nagyobb az esély, hogy még nem kell végleg meghalnia. 

Érezhető a bosszúvágy. Valakin meg kell torolni, hogy nincs jóéjtpuszi anyától, hogy eltűnt, és vitt magával mindent. Bosszút kell állni suta kistestvéren, kert végében zajongó madarakon, mindenen és mindenkin, aki nem szenved úgy, mint a kisfiú, akit itt hagyott az anyukája. 

Érezhető a sokk, mintha reggelre felfedeznéd, hogy kiraboltak. Anyát elveszíteni tragédia. De a tragédia egy nagy valami. Azt észre lehet venni, az zajjal, felhajtással, nagy, teátrális körítéssel érkezik, és akkor már tudod, hogy valami lesz, valami történni fog, van időd felkészülni. Pedig van csöndes tragédia is, észre sem veszed, csak beüt, és már csak akkor eszmélsz, amikor beborít a fájdalom, és állsz kisemmizetten, hogy nem szólt senki, hogy ez jön. 

Érezhető a bűntudat, amikor először nevetsz szívből. Amikor megcsap a szele egy olyan élet lehetőségének, ami lehet vidám, lehet teljes, dacára annak, hogy ő nincs benne. 

Porter regénye érezhető, azokat a másodpercekre bevillanó, áramütésszerű érzéseket tárja elénk, amiken kivétel nélkül mind keresztülmegyünk, és amik annyira emberiek, annyira érthetőek, hogy beszélni sem merünk róluk. Azt hisszük, van egy gyász kézikönyv, pontokba szedett érzésekkel, hangulatokkal, és szeretnénk ahhoz igazodni. Tudni, hogyha a step by stepet betartjuk, akkor határidőre elmúlik ez az egész. 

Felejtsük el a szabványgyászt. Megnyugtató, felkavaró, felszabadító élménynek itt van egy könyv. Épp most jelent meg. 

(Ui.: Kedves Totth Benedek! Fantasztikus hangot adtál varjúnak, apának és a fiúknak, minden elismerésem, tényleg!)

A COVID-19 pillanatok alatt forgatta fel valamennyiünk életét, az egymást érő, hirtelen változások nyomában pedig megjelentek a különféle túlélési stratégiák. Ki-ki vérmérséklete szerint találhatott magának tippeket és trükköket attól függően, hogy introvertált (most divatos introvertáltnak mondani magunkat, de hadd áruljak el annyit, hogy attól, mert valaki szeret magában lenni néha, még nem lesz introvertált, másrészt ez nem szigorúan a vagy b pont, hanem egy skála), hogy spirituális, hogy a sport gyógyító erejében hisz, vagy épp az olvasásba menekül a világ gondjai elől.  

Logikus volt, hogy az olvasás mint menekülési útvonal előkerül, egyrészt most korlátlan idő áll rendelkezésre (jó, ez nem feltétlenül igaz, de mindenképpen több, mint eddig), másrészt hova lehetne elbújni az „alantas, brutális külvilág” elől, mint a nyomtatásban megjelent fiktív valóságok valamelyikébe?! Összegezve: úgy tűnt, a könyvmolyok számára eljött a Kánaán.

Magam is úgy gondoltam, hogy oké, ha már úgy alakult, hogy épp a munka sem tart fel, és parancsba kaptam, hogy üljek a fenekemen otthon, akkor ez a tökéletes alkalom, hogy annyi időt töltsek büntetlenül olvasással, amennyit csak akarok. Ehhez képest, a helyzet az, hogyha egy nap tíz oldalt el tudok olvasni, az már nagy szó, és úgy állok itt egyhelyben Zadie Smith regényével, mint réges régen a legmacerásabb kötelezőkkel.

Ha a normális medréből kibillent élet önmagában nem viselt volna meg, most még azon is elkezdtem aggódni, hogy valami történt, valami elcsúszott bennem elvégre, ha nekem nem megy az olvasás, akkor tényleg baj van. Miközben szemlátomást mindenki falja a könyveket, nekem tíz oldal siker, tizenöt meg valóságos diadalmenet de úgy érzem, ha megfeszülök sem tudok hosszabban odafigyelni. Hiába bánt, hiába van bűntudatom.

Ezért első körben, megkérdeztem a többieket az Analóg Olvasó Mozgalomban, hogy érzik magukat és mi a helyzet náluk ezen a téren? Megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül, mert többen írták, hogy ők is dekoncentráltsággal, szétcsúszott figyelemmel küzdenek, sőt volt, aki arról számolt be, hogy már ott is a vírust látja, ahol semmi keresnivalója nem lenne: például olvas egy könyvet, ahol a főhős megfogja a kilincset, ő pedig azon kezd gondolkodni, hogy vajon kezet mosott-e utána.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem csak egy elszigetelt jelenségről beszélünk, hanem közös problémánk van, aminek érdemes lenne alaposabban utána járni.

Annál is inkább, mert önmagában az, hogy kevésbé tudunk koncentrálni, hogy nehezebben összpontosítunk, nem új jelenség. A digitalizáció felerősödésével, a közösségimédia felületek térhódításával, az időtől, helytől függetlenül ömlő információval együtt jár, hogy a figyelmünket több és több terület között kell megosztanunk. Ezek ráadásul könnyebben dekódolhatóak, intenzívebbek és egyszerűbben hozzáférhetőek, mint egy klasszikus, analóg szöveg, vagyis még akkor is nehezebb fókuszáltan követni egy szöveget, ha nincs krízishelyzet.

A mostani viszont sok szempontból rendkívüli állapot, ráadásul olyan, amilyennel a legtöbben még nem találkoztunk, ezért a helyzetre adott reakcióinkkal is csak most ismerkedünk. Például a szétszórtsággal is.

Azért, hogy jobban értsük magunkat és a helyzetünket is, megkértem Kun Berandette, egyetemi adjunktust (ELTE – PPK Klinikai pszichológia és addiktológia tanszék), hogy segítsen tisztán látni ebben az egyébként zűrzavaros helyzetben.

A dekoncentráltság, hogy nehezebben összpontosítunk nem új jelenség, most mégis jobban előtérbe került. Tényleg felerősödött a szétszórtságunk, vagy egyszerűen csak szembetűnőbbé vált?

Abszolút ráerősít a jelenlegi helyzet a dekoncentráltságra. Ennek az az oka, hogy olyan tényezők is beléptek, amik korábban nem voltak jelen, például a szorongás. A szorongás pedig dezorientálja az embert, nem tudsz koncentrálni, ha rosszabb a hangulatod. Ez az érzés ráadásul most mindenkiben ott van: mi fog történi? Mikor lesz vége? Mi lesz a munkámmal? Meg fogok halni? Mi van, ha baja esik a szeretteimnek?  Ha pedig a szorongás szintje magasabb, akkor sokkal nehezebben tudunk fókuszálni, elmélyedni tevékenységekben.

Akár az olvasásban is?

Az olvasásban is, igen. Ennek egyébként az arousal szintünkhöz, pontosabban annak megváltozásához van köze. Az arousal szint, az általános éberségi szint ugyanis megváltozott a krízishelyzet hatására.  A normál szint egyénenként változó, függ például a személyiségünktől is. Az introvertált embereknél magasabb, ezért sem keresik annyira az intenzív, társas tevékenységeket, az extrovertáltaknál pedig alacsonyabb. Most viszont előállt egy olyan helyzet, amit szorongás, és pánik kísér, ezért ez az éberségi szint mindannyiunknál megemelkedett. Ezért nem tudunk nyugodtan olvasni, noha ez egy olyan tevékenység, ami máskor megfelel az arousal szintünknek.  

A járvány kitörésének hatására betörnek az agyunkba olyan félelmek, amik eddig nem voltak jelen az életünkben. A mostani dekoncentráltságunk ezért nem ugyanaz, mint az eddigi. Mások a mögöttes tényezők.

Ráadásul akaratlanul is több időt töltünk digitális felületeken, hiszen onnan tájékozódunk.

A járvány előtt az volt a helyzet, hogy sok mindent akartál csinálni, ezt is, azt is, amazt is, amit segít a digitalizáció. Most azonban, a túléléshez kellenek ezek a digitalizmusok, ami azért egy nagyon más helyzet. Gondoljunk csak bele: a távoktatás miatt például annak is be kell lépnie a digitális térbe, aki eddig mondjuk nem akart. Gyökeresen meg kell változtatnunk az életünket, ami nagyon kimerítő. Volt is erről egy poszt a csoportban, hogy valakinek mindenről a korona vírus jut eszébe.

Volt, igen, egy hete kb.

Na, most egyrészt ezt én is észrevettem magamon, hogy olyan helyzetekben is eszembe jut ez az egész, amikor egyébként fel sem merülne, szóval ez sem egyedi eset. Ráadásul nem is kell megijedni tőle, ez a reakció ugyanis egy nagyon erős alkalmazkodási képességre utal. A helyzet az, hogy meg kell küzdjünk ezzel az egésszel, ami van, és ez nehéz, nagy erőket követel tőlünk. Az, hogy most minden gondolatunk ekörül forog, hogy olyan tevékenységek közben, olyan helyzetekbe is belelátjuk, amikhez közvetlenül nem kapcsolódik egy intenzív, veszélyre adott reakció. Kísérlet az alkalmazkodásra. Mondhatjuk, hogy zavaró, hogy egy könyvben sem tudunk már elvonatkoztatni ettől az egésztől, de ez igazából azt mutatja, hogy minden erőnkkel próbálunk megküzdeni. Persze az is érthető, hogy valaki a szabadidejében nem akar ezzel foglalkozni. Mindenesetre tény, hogy ez a reakció azt mutatja, hogy jól funkcionál a pszichéje és életbe léptette az alkalmazkodó üzemmódot: akkor is észreveszem a jeleket, amikor nem biztos, hogy ott vannak. Most így kell működnünk.

Vagyis az agyunk felállít egy fontossági sorrendet, amiben az olvasás, most hátrébb került?

Tulajdonképpen igen, most túlélési üzemmódra kapcsoltunk, életbe lépett a „Fight or flight”, az üss vagy fuss elve. Most harcolni kell, és az agyunk, az immunrendszerünk bekapcsolja azokat a dolgokat, amiknek a segítségével meg tudunk küzdeni ezzel a helyzettel. Persze, az elég paradox, hogy most úgy tudsz harcolni, hogy nem csinálsz semmit. Ami így nem egészen igaz,  mert egy csomó mindent csinálsz, olyan dolgokat, amiket előtte másképp vagy egyáltalán nem csináltál. Átkapcsolsz egy új életformára, amiben elmosódnak a határok szószerint és átvitt értelemben is, hiszen nem tudod elválasztani az életed területeit egymástól. Takarítasz, lazítasz, dolgozol, gyereket nevelsz, ápolod a párkapcsolatodat, és összecsúsznak olyan területei az életednek, amiket korábban szét tudtál választani. Ez is fokozott koncentrációt kíván, hogy ezt kezelni tudd, amit megint csak nem tudsz olvasásra fordítani.

Amikor tehát egy olyan nap végén, amikor tulajdonképpen semmi különöset nem csináltam, azért érzem magam kimerültnek, mert egésznap egy ilyen készenléti üzemmódban működtem?

Azt hiszem, igen. Megterhelő, hogy folyton ezzel kell foglalkozz, akkor is, ha éppen nem lenne muszáj. Ebben a nagyon nehéz helyzetben, én úgy látom, hogy kétfelé oszlik a társadalom: van, aki otthon találta magát a munkájával, a gyerekeivel, a háztartással és úgy érzi, megőrül, mert túl sok, más pedig magában van, nem tud a barátaival találkozni, esetleg a munkáját is elvesztette, és megőrül, mert túl kevés. Ráadásul ez a mostani helyzet teljesen bizonytalan, és abszolút végtelennek tűnik, mert senki nem tud egy fix dátumot mondani, hogy ekkor lesz végleg vége. Ez a kilátástalanság a legrosszabb benne, hogy nem tudjuk, meddig fog tartani. Ez mind összeadódik, és kimeríti az embert, teljesen érthető módon.

Fogadjuk el tehát, hogy ez van?

Nem tudunk mást csinálni. Persze van egy sor hasznos jótanács, hogy lehet ezt az időszakot átvészelni: tudatosan ne nézz híreket, vagy csak adott időintervallumokban, és akkor le lehet csillapodni egy kicsit talán. Ami pedig az olvasást illeti, most talán érdemes olyan könyveket elővenni, amikhez kisebb fókusz kell, könnyedebb, vidámabb, szórakoztatóbb, nem most van itt a kőkemény, lélektani drámák ideje. Vagy jöhet a már ismert könyvek újra olvasása, az új információ feldolgozásához szükséges fókuszált állapotot most jó eséllyel nem tudjuk elérni, ezért kár görcsölni rajta, inkább engedjük el. Most, ez van.

Hát valahogy így, itt vagyunk mindahányan a saját Grand  Hotelünkben, hirtelen jött vesztegzár idején. 

Nem fogok hazudni nektek, annyira nem lesz se kalandos, se izgalmas, mint amilyen Rejtőnél volt. Vagyis, nem jól mondom, még az is elképzelhető, hogy az lesz csak másképp. De ez nem egy önismereti csoport, és én nem is értek ehhez, úgyhogy nem fogok nektek kiselőadást tartani mindenféle belső utazásokról, személyiségfejlődésről, ha igény van rá, akkor majd gyűjtünk könyveket a témában, és lehet meditálgatni.

De beszéljünk az olvasásról, habár jelenleg ez is elég nehéz kérdés számomra, mert nem megy. Hiába jó a könyv, hiába jó a történet, a szerkesztés, a minden, nem tudok vele menni. Nem tudok benne maradni, nem köt le, a gondolataim azon nyomban elkalandoznak, és vidáman piknikeznek abban a messzi, messzi galaxisban, ahol nincs járvány, és hosszú sétákat teszek a kutyával a Hajógyárin, ahol pénteken még mindig beugrom Évikához pletykálni a NOS-ba, ahol péntek este még mindig lehet a Madách téren ácsorogni, szóval ahol a dolgok mennek rendben, és olvasni is tudok normálisan. Őszintén megmondom, úgy készültem, a karantén jó alkalom lesz arra, hogy büntetlenül olvasgassak, amikor csak tetszik,  hogy hosszú órákra belefeledkezzek egy történetbe, hogy a szavak oldják a fennálló helyzet okozta szorongásaimat. Mert van az is. Akkora stóc könyvvel utaztam a szüleimhez, hogy még én is szerettem volna megkérdezni magamtól, hogy észnél vagyok-e, de persze nem tettem, mindenesetre arra gondolván, hogy nem tudom, mihez lesz majd kedvem, mit akarok majd olvasni, hazahoztam mindent ami a kezem ügyébe került, sőt még az új Rooney regényt is felkaptam, mert a Normális emberek telitalálat volt. Szóval egy kisebb könyvtárral a hátam mögött megakadni az olvasással elég erős ellentmondás, de egyrészt, mit csináljak, ez van, másrészt megszondáztam a csoportot, és más is erről számolt be. Szétestünk, dekoncentráltak vagyunk, nem megy az összpontosítás most. Kivéve azokat, akiknek igen, őket őszintén irigylem. 

(Apropó, a hogy lehetnél mindkettőt Évikától kaptam karácsonyra. Lehet, hogy épp ez fogja megoldani a helyzetemet?)

Na, de a helyzet az, hogy az olvasás, amikor összejön, még mindig a legeslegjobb szorongásoldó a világon, ezért azt is megkérdeztem a többiektől, hogy nekik mi a vészhelyzet estére tartogatott könyvük? Mit vesznek le a polcról, ha úgy érzik, hogy nagy a nyomás, sok a feszültség? Megmondhattam volna én is persze, hogy ezt olvasd, ha agyadra ment a szobafogság, de a helyzet az, hogy sokan vagyunk sokfélék, és nem ugyanattól érezzük jobban magunkat. Itt egy kis válogatás, tőlünk nektek, a teljesség igénye nélkül, hátha mindenki talál benne valami kedvére valót. 

Kormos Lili (azaz én :) ) - Bánat ellen Rejtő Jenő 

Az én aduászom stressz, szorongás, bánat, szerelmi, vagy munkahelyi krízis esetére nem más, mint Rejtő Jenő. A humora, a stílusa, a karakterek annyira csodálatosak, hogy átütnek mindenféle krízisen. Volt egy projektmunkám, ami akkora stresszel járt, hogy volt, hogy már reggel, az ágyban fekve sírni kezdtem, hogy én ezt nem bírom. Akkoriban olvastam a Vesztegzár a Grand Hotelbent, mindent üres pillanatomban, sőt még elalvás előtt is. Az akkori barátom volt annyira jófej, hogy felolvasott belőle, és bár általában öt mondat után elaludtam, jó érzés volt, hogy Félix kalandjaira pilledek el, nem az őrülten zakatoló gondolataimra. A szívfájdalmamat a 14 karátos autó kezelte, a legutóbbi munkastresszt pedig a Csontbrigád orvosolta. A karanténra a Három testőr Afrikábannal készülök, ha minden megoldás csődöt mond, na akkor jön Rejtő. Hangosan röhögni olvasás közben, na annak nincs párja, tényleg. Félősök, szorongósok, szobafoságtól időnként kiborulósok: olvassátok Rejtő Jenőt.

Dózsa Rita/Kertész Zsuzsi - Száz év magány 

Ahogy Rita fogalmazott, nem tipikusan szórakoztató könyv, ez igaz. De szintén Rita mondta, hogy annyira magával ragadó, annyira elvarázsolt világa van, ami bármiféle szürke racionalitásból egy pillanat alatt ki tudja rántani. Marquez regénye olyan élmény, amitől nehéz szabadulni, olyan univerzumot teremt, ami lassan, szinte észrevételenül, de nagyon nagyon szorosan fonódik körénk, és kizár mindenféle egyéb valóságot. Vagyis szórakoztató vagy sem, szerintem amúgy csodálatos regény, de itt most nem a szórakoztatás a lényeg. Az a lényeg, hogy képes elszakítani attól, amiben éppen vagy, és véghez vinni azt a csodát, amire tényleg csak egy jó könyv képes: elvinni egy jobb valóságba, mint amiben éppen létezel. Ha mást nem, a narancssárga borítós, puhakötéses kiadás minden családban megtalálható, ez most egy jó alkalom akár arra is, hogy megismerkedjetek Marquezzel , hátha szerelem lesz. 

Iván Júlia - A Diadalív árnyékában és Dostojevski 

Júlia szerint az egyik a szerelemért kell, a másik pedig azért (konkrétan a Bűn és bűnhődést, meg a Karamazov testvéreket ajánlotta) , hogy visszanyerje az emberiségbe vetett hitét. Na, és hát mire van szükségünk ilyen kaotikus, magából kifordult időben? Pont erre a két dologra. Ahogy azt a képen is láttátok, Remarque engem is elkísért, egy nagyon jó barátom ajánlására, a Bűn és bűnhődést pedig annak is ajánlom, aki a krimiket szereti, de tenne egy próbát a klasszikus irodalommal is. A Karamazovok pedig...hát mit mondjak nektek, senkit ne riasszon el a terjedelem, csodás élmény lesz, és amennyiben velem ellentétben tudtok hosszan fókuszálni, ez talán egy jó alkalom, hogy elmerüljetek ebben a csodás regényben. Itt a hosszú, lassan hömpölygő nagy klasszikusok ideje. Élvezzétek.

Paál Anikó - Indul a bakterház

Vinnyogva, hasfájásig röhögős könyvek, azokra van most szüksége a világnak. Az Indul a bakterház mindannyiunk nagy közös élménye, Ténsasszonnyal, Piócás Emberrel Buga Józsival együtt, úgyhogy ha minden kötél szakad, tessék levenni a polcról, és nagyokat nyeríteni, nem ciki az, most úgysem hallja más. Maximum a szűk család, ők meg, hogy fognak majd örülni, hogy jobb kedved van. 

Uliczki Anna - A szív vége (Cigány újmesék)

A mesék, hát persze! Ha van műfaj, ami tud segíteni, ami őriz olyan bölcsességet, amiről soha, semmiféle körülmények között nem lenne szabad megfeledkeznünk, azok a mesék, különösen a népmesék. Kele Fodor Ákos könyvében újraalkotta a honi cigányság több mint száz évvel ezelőtti, mára már csak néprajzi közlések lapjain hozzáférhető mítoszait; valamint mesékké formálta az ugyancsak XIX-XX. századi cigány hiedelmek mögött húzódó történeteket is, így téve hozzáférhetővé elfeledett értelmük.

Szalkai Adrienne - P.G. Wodehouse-tól bármi

Az a helyzet, hogy ezek a nyugis, teázós, klubokba járós, ilyen nénikémes olyan bácsikámos angol történetek lehetnének akár receptre felírt szorongásoldók is. Wodehouse stílusa, humora, kifinomultsága egyszerűen zseniális, a Jeeves sorozat annyira szerethető és vicces, hogy nem lehet elégszer olvasni őket, muszáj újra és újra visszatérni Bertie és a jó öreg Jeeves kalandjaihoz. Most megengedek egy kis csalást, aki úgy érzi, nézheti a Majd a komornyik című sorozatot is, az is csodás élmény lesz. 

Szirányi E. Kata - Nagy lelki válságok idején csakis Winnetou

Én már egy olyan generáció vagyok, akinek kimaradtak az indián regények, de tudom, hogy például a dédim imádta őket, és mindig azt olvasgatta, ha nem imakönyv/nőklapja volt a kezében. Na, de tényleg, mennyire jó ötlet: kaland, izgalom, hősiesség, férfibarátság, harc, préri amit csak akarsz, és egy pillanat alatt újra tíz évesnek érzed magad. Hogy az miért jó? Mert tíz évesen még minden kaland és izgalom, és minden oké, és a világ másból sem áll csak lehetőségekből, hát ki ne szeretne ebbe az állapotba visszatérni? Egyébként szülőkkel közösen újraolvasni sem rossz ötlet, biztosan örömmel nosztalgiáznak majd.

Fejes Annamária - Családom és egyéb állatfajták 

Gerald Durrel is az a szerző, aki segít kicsit visszarepülni abba a gyerekkorba, mikor még minden oké volt, mikor anyu egyetlen szava képes volt orvosolni bármilyen problémát, és mikor mi magunk is egy klassz szigeten akartunk élni, egy kisebb állatsereglettel. Mondjuk ez még most is jó ötletnek tűnik. Durrel derűje, humora, kedvessége meggyőződésem szerint gyógyító erejű, az Állatkert a poggyászomban harmadikos koromban a kedvenc könyvem volt. Az Európánál most új kiadásban megrendelhetitek őket, aki pedig a mozgóképre esküszik,  annak jó hírem van, a Durrel családról hbo sorozat is készült. 

Szilvási Anna - Az elátkozott királyok 

Druon sorozata, legalábbis én azt hiszem, olyan generációs élmény, ami minden generációnak megvan. De tényleg. A Merle regényekkel együtt, nem tudok olyan olvasni szerető embert mondani a környezetemből, legyen bármilyen idős, akinek ne lett volna egy Elátkozott királyok korszaka. Mondjuk az is igaz, hogy nem kérdeztem meg mindegyikőjüket erről, de ezt akkor le is zárnám azzal, hogy felmérésem nem reprezentatív. Kinek mi a zsánere persze, de szerintem ilyen bezárkózós időkben a történelmi regény, legyen az valós vagy fikciós mindig jó választás, és az a jó hírem van, hogy valószínűleg minden család polcán akad belőlük több is. Visszatérni hozzájuk, vagy épp megismerkedni velük, szerintem itt a tökéletes alkalom. 

Tempfli Kátya - Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes 

Bevallom, hogy Fulghum könyvéről még csak nem is hallottam azelőtt, hogy Kátya említette volna, de hát ezért is jó ez a csoport, mindig lehet új ajánlásokat begyűjteni. Kedvet kaptam hozzá, ha egyszer letelik a szobafogságom, biztos fel fogom kutatni. Kedvcsinálónak íme néhány sor a könyvből: "Íme, amit ott tanultam: Ossz meg mindent másokkal! Ne csalj a játékban! Ne bántsd a másikat! Mindent oda tegyél vissza, ahonnét elvetted! Rakj rendet magad után! Ne vedd el a másét! Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál! Evés előtt moss kezet! Húzd le a vécét! A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló. Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset! Délutánonként szundíts egyet! A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét és ne szakadjatok el egymástól! Ismerd fel a csodát!"

Uliczki Judit - Állatorvosi pályám kezdetén

Minden, amit tudni akartál egy 20. századi, angol állatorvos munkájáról tudni akartál, de nem mertél megkérdezni. Ez a könyv is újdonság számomra, és igen ezt is el szeretném olvasni, most rögtön, ha nem hamarabb. Bár nyilván vannak nyomasztó(bb) darabok is, de vajon mi lehet az angol regények atmoszférájában az, amitől annyian voksoltok rájuk, ha egy kis lelki békét kerestek? 

Pápa Zsuzsanna - Volt egy farmom Afrikában / Szeress Mexikóban 

"Két helye van a vágynak, asztalod és ágyad" - ez az egyik kedvenc, kívülről fújós idézetem  a Szeress Mexikóban című regényből, ami egy csodás könyv, engem pl. a maga keserédességével egy munkahelyi krízisen segített át. A Volt egy farmom Afrikában pedig, hogy mondjam...Szóval amikor egy történetre, egy könyvre  azt mondjátok, hogy ez SZÉP. Így ni, csupa nagybetűvel SZÉP. Na, ez olyan. Szóval, ha valami mélyremenő, szépen fájdalmas, igazi élményre vágytok, ne hagyjátok ki. Az első regény volt, amit egy az egyben angolul olvastam, sosem fogom elfelejteni. 

Mindig legyintünk az ilyen listákra, hogy hát szubjektív, meg azt akárki mondhassa, meg ugyan már, hát mit bizonyít, semmit..., de közben azért úgy vagyunk velük, hogy rájuk nézünk, és ha a lista a mi ízlésünket tükrözi vissza, adunk egy nagy pacsit magunknak, meg a szerkesztőknek, hogy jól van, tudjátok ti is, mi a jó. Meg én is. Ellenkező esetben meg lehet nagyokat huhogni, hogy milyen dilettáns banda szerkeszti ezeket a listákat, azt sem tudja mit néz/olvas. 

Na, most már nekünk is van listánk. Van Analóg20/20 húsz év, húsz könyv, mit olvastunk kortárs magyart az elmúlt két évtizedben, és mit szerettünk ezek közül, tessék lehet bólogatni, lehet huhogni, lehet legyintgetni, sznobozni, de  ez van. Vagyis ezek vannak.

Én hősiesen bevallom szeretem ezt a listát, pedig annyit tettem hozzá mindösszesen, hogy én is neveztem könyvet, aztán én is pontoztam egyet, és a végén összesítettem. De igazából ti vagytok benne. Az Analóg Olvasó Mozgalom. A ti lelkesedésetek, a jófejségetek, hogy én arra kértelek titeket, vegyetek részt ebben, és ti jöttetek, és íme van eredménye, mert ez a lista titeket tükröz. Benne van, hogy mit szerettek, benne vannak a közös nevezők, benne vannak a különbözőségeink, hogy ami nekem revelatív, az neked csalódás, ami neki irodalmi fordulópont, az a másiknak közömbös.

Olvassátok el ezt a listát, mert sokat elmond rólatok, a sokféleségetekről. Az első tízben van minden: Dragomán, amit kézről kézre adtunk a családban, hogy úristen ezt olvasd,  el mert ez zseniális. Nádas Péter két főműve, amiktől hajlamosak az emberek ránézésre elhátrálni, mert ami ilyen vaskos, és ilyen sok, az biztos bonyolult, és olvashatatlan, és földi halandónak nem való. Pedig hát, földi halandók vagytok, és beszavaztátok az első tízbe, tehát akkor mégis kell, legyen benne valami evilági. Egy olyan regény nyert, amiről még maga a szerző sem gondolta, hogy ilyen népszerű lesz, és ennyi kiadást fog megélni. Mégis kell legyen valami egyetemes benne, mert hát azt mondtátok, nektek fontos könyv. Nagyon fontos. 

Nekem pedig ti vagytok fontosak, mind az 1065-en (remélem, közben nem lép ki senki), mert vagytok, beszélgettek, kommenteltek, szavaztok, eljöttök könyvekről beszélgetni, barátkoztok, cseréltek, összehoztatok egy annyira jó közönséget, amit elképzelni sem mertem, amikor ez az egész elkezdődött. 

Mivel minden díjátadón a beszédeket unják a legjobban, ezért nem is beszélnék tovább, íme a lista, ezt a húsz könyvet találtátok a legjobbnak, íme: 

Spiró György – Fogság

Esterházy Péter – Javított kiadás

Dragomán György – A fehér király

Esterházy Péter – Harmonia caelestis

Dragomán György – Máglya

Nádas Péter – Párhuzamos történetek

Krusovszky Dénes – Akik már nem leszünk sosem

Bartis Attila –  A nyugalom

Nádas Péter - Világló részletek 

Oravecz Imre – A rög gyermekei trilógia

Vida Gábor – Egy dadogás története

Zoltán Gábor – Orgia

Háy János – A bogyósgyümölcskertész fia

Borbély Szilárd – Nincstelenek

Péterfy-Novák Gergely – A kitömött barbár

Peer Krisztián – 42

Szilasi László – A harmadik híd

Darvasi László – Virágzabálók

Grecsó Krisztián– Mellettem elférsz

Térey János – A legkisebb jégkorszak

Amikor elindítottam ezt a kihívást, kicsit úgy voltam vele, hogy ó hát kérem... Nekem ne menne? Én ne tudnék olvasni minden este, ugyan már...! 

Aztán rá kellett jönnöm, hogy gyakorlat ide, gyakorlat oda, nekem épp úgy szükségem volt erre a harminc estére, mint bárki másnak, aki saját jószántából úgy döntött, hogy csatlakozik a kihívásunkhoz. 

Először is rá kellett jönnöm, hogy milyen mértékben vagyok összenőve a telefonommal, és mennyire megszoktam, hogyha nehezen aludnék el, akkor keresek rajta valami zsezsgést, esőhangot, meditációs zenét, hangoskönyvet (khm), akármit, és már álomba is szenderültem. Szóval rá kellett jönnöm, hogy nehezebb egyedül maradni a gondolataimmal az éjszakai csöndben, mint azt korábban hittem, de ez más lapra tartozik. 

Ami esetünkben fontosabb az, hogy rájöttem, hogy milyen felületesen olvasok én magam is. Olvasom, értem, esetenként át is érzem a leírtakat, de ahhoz, hogy igazán érezzem, nagyon hatásosnak kell lennie, nagyon nagyot kell ütnie szívtájékon oda, ahova korábban egy kisebb pöckölés is elég volt.

Három könyvet, na jó, három és felet teljesítettem a kihívás alatt, és a harmadiknál éreztem először, igazán, hogy nem csak olvasom, meg nem csak felfogom a szöveget, hanem értem és érzem is. Ekkora éreztem azt, egészen pontosan Rubin Eszter - Árnyékkert című könyvénél, hogy elkapnak az érzelmek, hogy involválódok a szereplők történetében, hogy Lia hisztije az én hisztim, hogy benne vagyok ebben a folyamatban, és nem tudok csak úgy kiugrálni belőle. Meg nem is akarok. 

Hősiesen bevallom, hogy elkeseredtem, mikor olvasás közben rájöttem, hogy haladok, haladok a szöveggel, de az igazi kapcsolódás valahol elmaradt. Adott ponton az én figyelmem is annyira széttöredezett, annyira hozzászokott a felületes benyomásokhoz, hogy hosszú, és egy idő után már nagyon koncentrált munka kellett ahhoz, hogy újra valamiféle egésszé tudjon összeállni. 

Hát...lehet, hogy mégsem vagyok akkora guru, mint gondoltam, ugye...

Mindenesetre innentől hatványozottan figyeltem rá, hogy ne csak úgy belecsapjak a lecsóba, hanem odafigyelve olvassak, akár többször is nekifutva egy-egy bekezdésnek, ha arról van szó, sőt...Tőlem merőben szokatlan módon aláhúztam, jegyzeteltem, visszatértem egy-egy szövegrészhez, és ha kellett addig pörgettem újra, ameddig át nem ment szűrőmön úgy igazán, aminek át kellett mennie. 

Aki hallotta a TEDxYouth előadásomat, vagy elolvasta itt a leiratát, az tudhatja,hogy pár éve, egy klasszikus szövegbe, Füst Milán egyik regényébe majdnem beletört a bicskám. Azt találtam ki tehát, hogy a következő 30 napra kétféle könyvet választhatnak azok, akik szeretnének egy újabb kihívás részesei lenni. 

1. A következő harminc napban olvass el egy klasszikus regényt. Magyart, vagy külföldit, hosszút vagy rövidet, az most nem számít. Csak szakadj el a kortárs szövegek tempójától, stílusától, és rázódj kicsit vissza abba a világba, amit Jókai, Móricz, Dickens, Austen vagy épp Füst Milán könyvei megidéznek. 

2. A következő harminc napban vegyél elő egy olyan regényt, ha lehet klasszikus művet, amit egyszer feladtál. Legyen ez egy félredobott kötelező olvasmány, vagy valami, amiből féltávon eleged lett, mert lassú volt, vagy dagályos, vagy nem értetted, miért tart egy leírás négy-öt oldalon keresztül,fuss neki újra, és adj magatoknak harminc napnyi esélyt. Hátha. 

Olvassunk együtt! 

Már több, mint egy hete tart az Analóg Olvasó első kihívása, aminek a lényege, hogy 30 napon át esténként ne a telefont nyomkodva merüljünk álomba, hanem a mindenféle kütyüket ágyon kívül hagyva, olvassunk legalább tíz oldalt vagy, ha jól esik, akár többet is. 

Ennek a kihívásnak elsősorban az a célja, vagy legalábbis az lenne, hogy aki elszakadt az olvasástól, de szeretne visszatalálni hozzá, annak ad egy keretet, amin keresztül próbálkozhat. Nincsenek lehetetlen elvárások, nem a Háború és békét kell máról holnapra ledarálni, még csak azt sem írtam elő, hogy mit olvasson. Viszont van egy csoport , ahol azt is láthatja, hogy nincs egyedül, hogy egyikünknek így, másikunknak meg úgy megy ez az egész, hogy van, aki félkézzel abszolválja, más meg kínlódik vele. Utóbbira még nem jött visszajelzés, de olyat már írtak, hogy nem, egyáltalán nem megy minden áldott este, viszont sokkal több este megy, mint korábban bármikor, és szerintem már ez is óriási dolog.

Nekem például önmagában az, hogy olvassak elalvás előtt nem volt kihívás. Persze, voltak esték, amikor annyira fáradt voltam, hogy két mondat után kiszálltam a legegyszerűbb szövegből is, mert annyira fáradt voltam, meg olyan is, hogy "hosszú volt az éjszaka és jó a társaság", és mikor hazaértem, már nem olvasni vágytam, hanem egy kiadós alvásra, de a lényeg az, hogy alapvetően nem kellett noszogatni. 

Kicsit tehát úgy vágtam bele ebbe az egészbe, mint amikor valaki, aki éveken át versenyszerűen űzött, méghozzá sikeresen, egy adott sportot, belevág egy másfajta sportágba, és némileg nagyképűen úgy gondolja, hogy menni fog ez neki, hiszen...Aztán menet közben rájön, hogy talán mégsem olyan egyértelmű ez, mert valami egészen mást kell csinálnia, mint amihez egyébként szokva van. Én is azt hittem, hogy már - már igazságtalanul előnyös pozícióból rajtolok, amikor is rájöttem, hogy az én figyelmem, attól még, mert magára az olvasásra nem kell külön rávennem magam, ugyanolyan töredezett, mint bárki másé. 

Mert lehet, hogy olvastam esténként, de közben ott volt a telefonom a kezem ügyében. Kicsit ránéztem a Facebookomra, két oldal, most egy kicsit az instámra, megint két oldal, írt-e valaki messengeren, nem írt senki olvassunk tovább. Hmmmm lehet, hogy be kéne kapcsolni egy kis zenét, hol a spotify...És így tovább. Vagyis, ha nem is mindig két oldalanként, de időről időre kizökkentem a szövegből, átirányítottam a figyelmem valami egészen másra, aztán vissza a szövegre. 

Na, most elárulom, hogy így mindent lehet, de érdemben olvasni aztán teljesen lehetetlen. Mert bizonyos dolgok tényleg csak úgy működnek, ha minden idegszálunkkal figyelünk rájuk, és nem osztjuk meg a figyelmünket még három másik irányba.

Első este wifit, mobilnetet, hangot, mindent az ég egy adta világon lekapcsoltam a telefonomon, és otthagytam a konyhaasztalon, megvár reggelig felkiáltással, és felvonultam a galériára az aktuális könyvemmel, hogy akkor hajrá. Elég megdöbbentő volt felfedezni, hogy mennyire félkarúnak éreztem magam a telefonom nélkül, hogy mennyire automatikusan jönne a mozdulat, hogy ránézzek, pedig őszintén szólva, nem gondolom, hogy szombaton éjjel, már bőven éjfél után, bármi olyan dolog történhetett volna a világban, amiről nekem azonnal kell értesülni, és nem várhat reggelig. Ugyanakkor az is biztos, hogy sokkal könnyebben lépést tudtam tartani a szöveggel, és estéről - estére nőtt az oldalszám, és másnap sosem okozott problémát felfejteni, hogy hol hagytam abba. Nem fogok hazudni, nem Térey János Káli holtakja lesz életem olvasmányélménye. Sőt, Térey életművéből sem lesz a kedvencem, mert bátran kijelenthetem, hogy versben, drámában ennél klasszisokkal jobb dolgok kerültek ki a kezei közül, szóval aki szeretne ismerkedni vele, annak ajánlom a Paulust, vagy A legkisebb jégkorszakot, amik tényleg zseniálisak szerintem, és amik valóban megmutatják, hogy mennyire tehetséges szerző ő. Ezzel együtt, minél inkább analóg, kütyütlenített módon olvastam, annál inkább tudtam kapcsolódni Csáky Alex sztorijához, és azt az alapélményt, amikor egy könyv szereplőihez kötődni kezdesz, amikor ismerőssé válik az író hangja, egyszóval amikor beránt a könyv, hogy ezzel az agyonhasznált frázissal éljek, sokkal intenzívebben éltem meg, mint amikor mindenféle digitális zajtól kísérve olvastam. Vagyis azt hiszem, maga a szöveg, és minden, ami hozzá kapcsolódik mélyebbre ment, mintha még hat másik dologra figyeltem volna olvasás közben. 

Egy szó, mint száz, a harminc nap vége még messze van, de így az első harmad után én a magam részéről örülök, hogy belevágtam. Sokkal jobban tudok figyelni, ráadásul jól esik a tudat, hogy nem vagyok mindig elérhető, hogy nem kell mindig rendelkezésre álljak. 

És ti? Hogy haladtok Analógok? :)

Mind szeretnénk azt gondolni, hogy nincsenek függőségeink, hogy semminek nincs nagyobb befolyása az életünkre a saját akaratunknál, aztán valamit kihúznak az egyenletből, és ott állunk a mellbevágó felismeréssel, hogy talán mégis vannak addikcióink.

Rájönni, hogy függők lettünk, hogy valaminek a rabjává váltunk, egészen sokkoló élmény, talán épp azért, mert rá kell jönnünk, hogy átadtuk az irányítást, és már rég nem mi döntünk kapcsolatokról, szabadidőről, vagy épp arról, hogy érezzük jól magunkat egy-egy helyzetben. Észrevétlenül jött valami, ami átvette a kontrollt, mi meg önként adtuk át, nem is nagyon kérdeztük semmit.

Függeni nem csak élvezeti szerektől lehet, és bár a hivatalos definíció szerint függőségről akkor beszélünk, amikor valamihez annyira hozzászoktunk, annyira ragaszkodunk, hogy az már negatív irányba befolyásolja a mindennapjainkat, és a társas kapcsolatainkat is, szerintem ideje lenne ezt újragondolni. Az az egészen speciális, és nem teljesen egészséges viszony ugyanis, amit például a telefonunkkal, azon keresztül pedig a közösségimédia egyes platformjaival tartunk fenn, jobb esetben talán nem huzalozza át teljes egészében a barátságainkat, szerelmeinket, de hogy hatással van rájuk az egészen biztos. Az meg aztán pláne, ha szándékosan, vagy épp véletlenül, de beüt a digitális detox, és vissza kell találnunk az állandó jelenlét, a folytonos kontroll előtti állapotunkba.

A drasztikus megoldások néha tagadhatatlanul jól jönnek, most mégsem mondanám azt, hogy oké, akkor dobjon el mindenki telefont, számítógépet és találjon vissza azokba az időkbe, amikor még az iwiw-ről sem hallottunk. Azt viszont nagyon is gondolom, hogy az offline idő az első sokk után egészen csodálatos tud lenni. Én például a minap elnémítottam a telefonomon a messengert, bár nem tudom, hogy csináltam, és egészen addig, ameddig gyanús nem lett, hogy benne járok a délelőttben, és még senki nem csipogott a túloldalon, nem is hiányzott. De azért igen, csak visszalopakodott a tudatomba, és igen, egy idő után az lett a furcsa, hogy „csönd” van, hogy nem zajong a telefon a táskámban. Vagyis hozzászoktam, hogy folyton zajlik valamilyen párbeszéd, hogy mindig figyelek valamire, hogy mindig van valamiféle, ha virtuális, hát olyan, társaságom.

Na, most így nem lehet élni. Hosszan biztosan nem. Szándékosan voltam némileg teátrális, de alapvetően így is gondolom: előbb vagy utóbb belehülyülünk, ha nem állítunk be, legalább néha, egy kis cyber csendet, amikor egyáltalán nem világít semmilyen képernyő az arcunkba, amikor nem nyomkodunk valamit, amikor nem pörgetjük a másodpercenként frissülő híreket.

Úgyhogy azt találtam ki, hogy az első Analóg Olvasó kihívás, egy 30 napos éjszakai kütyütlenítés lesz. Vagyis: jöjjön most harminc olyan este, amikor sem telefont, sem tabletet, sem laptopot nem visztek magatokkal az ágyba, viszont bevisztek egy könyvet, és elolvastok minimum tíz oldalt elalvás előtt. Minden este! Többet lehet, ha kedvet kaptatok hozzá, kevesebbet nem ajánlott.

Lassítsatok egy kicsit, nem kell mindig pörögni valamin. Szálljatok ki egy kicsit a napi hajtásból, kezdődjön az egész azzal, hogy kézbe vesztek egy könyvet, ezt a kötve-fűzve boltokba szállított tárgyat, aminek formája, illata van, aminek zizegnek a lapjai, van kiterjedése, és így tovább, és merüljetek el benne. Élvezzétek, hogy ez egy másik tempó, hogy lehet csordogálni a történettel együtt, és kapcsoljatok ki.

Egyelőre azt, hogy ki, milyen könyvet válasszon nem fogom megmondani, mindenki kezdje azzal, ami a legjobban esik neki, én Téreytől a Káli holtakat olvasom, lehet csatlakozni, de nem muszáj, kinek, mi esik jobban, azt válassza.

Napvilágnál várok mindenkit a tapasztalataival együtt a Facebook csoportban!

Olvassunk együtt!

Egy TEDxYouth talk-kal. Volt izgulás, volt némi sírás, rengeteget gondolkodtunk, és beszélgettünk, közelebbi és távolabbi barátokkal, könyv/olvasásfüggőkkel, és írott szöveg ellen oltottakkal, mire kikristályosodott, hogy is fog működni ez az egész, és mit szeretnénk csinálni. Valahogy így született mge az Analóg Olvasó.

Lentebb pedig a TEDxYouth talkom leiratát olvashatjátok, vagyis a nulladik lépést, amivel ez az egéz elkezdődött:

A Hemingway sztori

Történt egyszer, hogy Ernest Hemingwayjel fogadást kötöttek a barátai, hogy nem tud hat szóban egy komplett történetet elmondani. Hemingway persze állta a fogadást, és perceken belül kész volt a sztorijával, ami így hangzott, angolul mondom én is, mert magyarul nem biztos, hogy kijön a hat szó: For sale: baby shoes. Never worn. Vagyis: sosem használt kisbaba cipők eladók. Tessék én öt szóval megoldottam. Ez lett tehát Hemingway hatszavas története és, valóban kerek egész, mert érezzük a súlyát. Én például valami nagyon mély szomorúságot érzek. Más meg együttérzést, megint más megkönnyebbülést és van, aki bűntudatot, hiszen anélkül, hogy kimondanánk, fejben ki tudjuk egészíteni egy valóban komplett történetté.

Szavak extrákkal

Ha nem sajátítottuk volna el az olvasás, azon belül is a mélyolvasás képességét, akkor most ez nem történet lenne, csak öt-hat szó egymás után, és nem éreznénk semmit, és nem tudnánk kiegészíteni, vagy csak nagyon nehezen.

Jelen pillanatba úgy tűnik, hogy van egy generáció, amelyik még birtokolja ezt a tudást, de kezdi elfelejteni, a digitális kor bennszülöttjei pedig lehet, hogy meg sem fogják tanulni. Ez pedig, az olvasást övező összes vita, és kérdés között a legsúlyosabb probléma.

Most jön az, hogy elfelejtünk olvasni, mind meghalunk, itt a világvége...

Nos, nem.

Nem hiszek a riogatásban, most sem szeretném, ha ez az egész előadás úgy tűnne fel, mint egy nagy szellemi hanyatlás víziója.

Maryanne Wolfe, az amerikai UCLA egyetem agykutató professzora, aki Reader, come home című könyvében foglalkozik ezzel a problémával, és aki engem is inspirált a témában, maga sem ezen az úton jár.

Pedig ez lenne az egyszerűbb forgatókönyv, mert amióta világ a világ a különböző változásokat, mindig egy ilyen elképesztő riadalom övezete, egyebet ne mondjak, az írásbeliség hajnalán, az ókori görögök is teljes szellemi nihilt láttak maguk előtt, ha arra gondoltak, hogy mostantól senki nem fogja fejből tudni az Iliászt, mert le lesz írva papírra.  Ezzel szemben Wolfe, és ezzel én is mélyen egyet tudok érteni, nem keni el a problémát, de nem is akar pánikot kelteni. Mindössze azt állítja, hogy van egy mindannyiunkat érintő probléma, amiről beszélnünk kell.

Ami nem az, hogy nem olvasunk

Bármennyire is könnyű lenne ezt mondani.

Nagyon is olvasunk. Gondoljunk csak bele: hírportálok, közösségi média, munkahelyi levelezés és így tovább...Másból sem áll a napunk, mint különféle szövegek fogyasztásából, és feldolgozásából. Mondhatnánk tehát, hogy a mennyiséggel nincs probléma, de van, ugyanis ez túl sok.

De az igazi kérdés az: hogyan olvasunk?

Vegyünk egy tetszőleges hírportált. Megnyitjuk reggel nyolckor, mire negyed kilenckor frissítjük, már legalább négy új anyag kikerült. Engem például ez rettenetesen frusztrál is, folyton úgy érzem, hogy soha nem fogok tudni mindent elolvasni, minden érdekes cikk végére érni. Ilyen tempó mellett valóban képtelenség egy cikket az első szótól az utolsóig elolvasni, és mi alkalmazkodunk is ehhez, mert már a szemünkkel sem az egész szöveget nézzük, hanem kutatjuk a kiemeléseket, hiszen nyilván ott a lényeg, az agyunk meg pláne arra fókuszál, hogy a lényegi információt lehetőleg azonnal kihámozza a belőle, és lehessen tovább menni.

Ha a hatékonyság felől nézzük a kérdést, akkor ez persze kedvező, hiszen minimális időveszteséggel, és csekély energiák mozgósításával elértük a sikert, mert végsősoron kiderült, hogy ellopták-e a pénzt, meghalt-e az áldozat, vagy, hogy kikapott-e a Barcelona. Na most veszítettem el a közönség felét azt hiszem. Közben viszont kimarad, hogy hányan érintettek az ügyben, hogy egészen pontosan mibe is halt bele, vagy hogy a meccsen egyébként kiosztottak két sárgalapot, Suarez eltiltást kapott.

Pedig ezek nagyon fontos információk, és nagyon más fénytörésbe tudják helyezni a történeteket.

Bezzeg, amikor kézbe veszünk egy igazi könyvet, de az igazság az,hogy nincs semmiféle bezzeg, vagy ha van is, akkor az nagyon komoly koncentrációt igényel.

Még nekem is, akiről egy közeli barátja legyintve csak azt szokta mondani: „ugyan...te is mindig olvasós gyerek voltál.”

És ez tulajdonképpen igaz is. Amióta megtanultam olvasni, folyamatosan könyvek vesznek körbe, gyakorlatilag állandóan olvasok. Olvasok hobbiból, felüdülésből, és olvastam már hivatalból is. Főleg szépirodalmat.

Mégis, amikor tavaly elkezdtem olvasni Füst Milán A paranasszus felé című könyvét, 100-120 oldal kellett, hogy ne irritáljon a könyv tempója. Azt éreztem, hogy megőrülök, annyira lassú, és miért nem térhetünk már végre a lényegre, és most vajon tényleg fontos-e hosszú oldalakat szentelni a főhős gyerekkorának, mikor az egészet el lehetne intézni annyival, hogy nem volt könnyű élete?!

Vagy most, amikor Grecsó Krisztián Veráját olvastam. Pokoli nagy volt a kísértés, hogy komplett bekezdéseket ugorjak át, hogy hamarabb odaérjek a megoldáshoz, ahol végre feloldódik a főhős életét övező titok,ha egyáltalán...Nem akarok spoilerezni.

Pedig a mély-olvasásnak pont ez a lényege, hogy ne ugráljunk a bekezdések között, és jelenleg úgy tűnik, hogy ezt tényleg csak a kötött - fűzött könyvek teszik igazán lehetővé.

Miért akkora katasztrófa, ha átugráljuk a lényegtelennek tűnő részeket?

Korábban, ha megkérdeztek, hogy miért szeretek olvasni, elmondtam, hogy azért, mert kikapcsolódás, mert izgalmasak a történetek, mert jól esik mások „bőrébe bújni”, akár csak fejben is eljutni ismeretlen tájakra stb...Szóval abszolút a feel-good oldala felől közelítettem meg a kérdést.

Bevallom, néhány hónappal ezelőttig fel sem merült bennem, hogy van másfajta haszna is, hogy a könyv-tárgy kézbevétele, egy könyv elolvasása olyan skillekkel ruház fel bennünket, amikre korábban nem is gondoltunk esetleg.

Vegyük csak sorra a lépéseket:

1. Amikor kézbe veszel egy könyvet, és elmélyülsz a történetben, akkor először is nagy szívességet teszel az egész nap turbó fokozatra állított agyadnak, mert egy kicsit lelassíthat. Itt ugyanis nem lehet kapkodni, itt idő kell, hogy átéld a főhős drámáját, hogy megérts egy poént, hogy összeszedd az információkat, és le tudd vonni a következtetéseidet, hogy megfejthesd a rejtélyt és így tovább…
2. Aztán. Amikor fikciós irodalmat olvasol, akkor ahhoz, hogy igazán át tudd érezni a történetet, hogy igazán bele tudd élni magad kell, hogy azonosulni tudj valamelyik szereplővel. Minél többet olvasol, minél több karakter pozíciójába állítod be magad, annál empatikusabb leszel a könyvön kívüli életedben, és ha valamire nagy szükség van, vagy lenne napjainkban, akkor az az empátia. Ha most úgy hangzott, hogy azt állítottam, hogy a világbéke záloga az olvasás, nem ez volt a szándékom, de végülis nem hangzik rosszul. De most gondoljatok bele! Voltatok már dühösek, vagy szomorúak, vagy aggódtatok egy könyv hőséért? Na, ugye!
3. És végül: az, hogy tudunk olvasni nem az alapfelszereltségünk része, elvégre nem az volt a túlélés záloga, hogy ki tudta-e betűzni az ősember, hogy kardfogú tigris, hanem hogy meghallota-e, ha közeledett. Ezzel együtt megtanultunk olvasni, ami olyan elképesztően bonyolult, sokrétűen kapcsolódó, és rendkívül kifinomult köröket hozott létre az agyunkban, amik folyamatosan újra-alakulnak valahányszor egy új szöveget kezdünk el olvasni, miközben ezzel párhuzamosan az új körök kapcsolódnak a régiekhez, vagy méginkább épülnek rájuk. Ahhoz például, és ez tényleg csak egy érdekesség, hogy egy egyszerű szót értelmezni tudjunk, egyszerre lép működésbe az agyunk kognitív funkciókért, a vizuális észlelésért, valamint a nyelvi kézségeinkért felelős köre. Ez a három kör, gyárilag is része volt az agyunknak, de az, hogy összehangoltan együtt-működnek, már egy olyan új funkció, ami az olvasásnak köszönhetően alakult ki. Visszatérve ezekhez a kapcsolódásokhoz, ez is csak úgy működik, mint bármi más: gyakorolni kell, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy sokat kell olvasni. Minél többet olvasunk, annál inkább felismerjük, a különböző alaptörténeteket, amikből nincs sok, csak sokféle módon meséljük el őket. Már tudjuk, milyen hívószavakra kell figyelni, miből mi következik logikusan, aztán ehhez képest érhetnek bennünket meglepetések és így tovább. A lényeg, hogy olyan kognitív képességekre teszünk szert, amik segítenek nekünk eligazodni a világban. Amik ráirányítják a figyelmünket bizonyos törvényszerűségekre, segítenek kiszúrni az itt-ott felbukkanó logikai bukfenceket, egyszerűbben szólva a hazugságokat, és megvédenek bennünekt, hiszen általuk tudunk előre gondolkodni, és felkészülni az esetleges következményekre.

Na ezekre a skillekre nem lehet szert tenni akkor, ha csak az első és az utolsó mondatokat olvassuk el. Ha csak scanneljük a szöveget, hogy megtaláljuk, hol vannak a kulcsszavak,

akkor gyorsan meglesz a megoldás, csak pont a lényeg veszik el. Mit mondtam az elején? A hatszavas mondatról? Na ugye!

De azt is mondtam, hogy az egész helyzetre az lehet a megoldás, ha együtt gondolkodunk, ha együtt próbálunk megoldást keresni erre a helyzetre, és úgy alakítani az életünket, hogy a digitális kor, az ne egy egyébként meglévő, és fontos képességünk elveszítését jelentse, hanem azt, hogy ez a két képesség egymás mellett tud létezni.

Angolszász nyelvterületen a megoldást úgy hívják: the biliterate brain. Képtelenség frappánsan magyarra fordítani, így hát marad a körülírás, a bilitreate brain azt jelenti, hogy az agyunkat arra kondícionáljuk, hogy úgy tudjon váltani a digitális, és az analóg médiumon keresztül érkező szövegek feldolgozáshoz szükséges „technológiák” között, ahogy a kétnyelvű családban felnövő gyerekek is tudnak váltani az édesapjuk és az édesanyjuk anyanyelve között.

Ezt nekünk, akik még az olvasással úgy általában együtt sajátítottuk el a mély-olvasás képességét gyakorolni kell, a következő generációknak pedig meg kell tanítani, de ez egy egészen másik és egy külön előadást megérő téma lenne.

Mindezek után, még mindig felmerülhet a kérdés, hogy jó-jó persze empátia, meg kognitív folyamatok, de most tényleg, hát mi történik, ha nem olvasunk többet kötve-fűzve Proustot, meg Hrabalt meg én nem tudom..Polcz Alaine-t? Semmi, ugye.

Nos, a helyzet az, hogy nagyon is sokminden történik.

A mélyolvasás során ugyanis olyan kognitív képességeink fejlődnek, amelyek nagyon sokat segítenek abban is, hogy el tudjunk igazodni a digitális tartalmak között. Egyszerűbben fogalmazva: ha ezeket a skilleket nem fejlesztjük, akkor gyakorlatilag tálcán kínáljuk fel magunkat a fakenews iparágnak, hiszen ha úgyis csak a végeremdényre vagyunk kíváncsiak, akkor teljesen mindegy, hogy mit írnak le két kiemelt szövegblokk közé, mert azokat úgysem olvassa el senki, így tehát gyanakodni sem fog senki. Könyvet olvasni tehát igazából egyfajta szellemi önvédelem, és ez most nem vicc.

Elvégre gondoljatok bele, milyen összetett tudás, rengeteg tapasztalat, és információ kell, hogy rendelkezésre álljon a fejetekben, és logikus rendbe álljanak ahhoz, hogy már a link alapján felismerjük, hogy egy ál-hír oldallal van dolgotok.

Az analógolvasó mozgalom

És akkor most elmondom, hogy mi a javaslatom.

Én ma elindítok egy mozgalmat. Nem vicc! Aminek a neve: az Analógolvasó mozgalom.

Ma délutántól él az analogolvaso.blog.hu oldal illetve az Analógolvasó Facebook oldal, amihez már csatlakozhattok is, és beszállhattok az Analógolvasó első 30 napos kihívásába!

Első körben arra vállalkozunk, hogy 30 napon keresztül nem viszünk semmilyen kütyüt az ágyba, viszont minden este elalváss előtt olvassunk minimum tíz oldalt!

Többet lehet, kevesebbet nem ajánlott!

Aztán mindenféle szégyenérzet nélkül írjuk meg egymásnak, mi történt.

Mert az is mond valamit, ha két nap után feladtad, az is, ha két hónap után már azt is elfelejtetted, hogy van telefonod, az is, ha végigcsinálod, de nagyon kínlódsz vele, meg az is, ha félkézzel veszed az esti digitális-detoxot.

Azt szeretném, hogy beszélgessünk, hogy vitatkozzunk (igen, bizony még az olvasásról is lehet vitatkozni), hogy találjuk ki együtt a megoldást, ha van egyáltalán!

Az Analógolvasó tehát elindult, köszönöm, hogy meghallgattak!

Nem állítom, hogy életem minden elsőjére emlékszem, de nagyon sokra igen. Emlékszem például az első napomra az oviban, mert nagyon tetszett a pulcsi a három szívecskével, amit anya aznap rám adott. Emlékszem az első kétkerekű biciklimre, amit a mamáméktól kaptam, meg az első találkozásomra az első kutyámmal, Bellával is. Meg az első fagyimra is emlékszem, az első alkalomra is, amikor megláttam a tengert, meg persze az első csókomra, mert mire eljött, azt hittem, hogy én már úgy fogok megvénülni, hogy nem csókolóztam senkivel (tizenhat éves korában általában – még – ilyen nagyon hosszú távra terveznek a lányok...). Meg emlékszem az első könyvre is, ami ráébresztett, hogy mennyire jó dolog olvasni.

Nem ez volt az első könyv, amit önállóan olvastam, de ez volt az első, amit magam választottam, mert úgy éreztem, hogy már tudok annyira olvasin, hogy megengedhessem magamnak, hogy nem a képeskönyvek közül választok a gyerekkönyvtárban, hanem a regények közül. Ez volt L.M. Montgomerytől az Anne otthonra talál.  

Ekkor éreztem először, hogy milyen, amikor abszolút magával ragad egy könyv, amikor akkor is abban a világban, azokkal az emberekkel szeretnék lenni, amikor épp valami egészen mást csinálok, amikor minden röpke alkalmat megragadok, hogy akár csak pár bekezdést olvashassak belőle. Olyan volt, mintha világraszóló felfedezést tettem volna, ami abban az értelemben véve igaz is volt, hogy az olvasás egy abszolút saját élmény.

Mert lehet, hogy beszélgetsz róla a barátaiddal, vagy bárkivel, aki szintén olvasta a könyvet, még az is lehet, hogy hasonló élményeitek lesznek, de ettől még magadban olvasol, a képek, a hangulatok, az érzések a te fejedben-lelkedben születnek, és pont ugyanolyanja senki másnak nem lesz. Erre én is csak később jöttem rá, miután elszántan próbáltam megosztani a környezetemmel, hogy micsoda csodára jöttem rá én itt a kölcsönkönyv fölött, és úgy igazán senki sem értette, hogy miről beszélek.

Idővel persze egyre több lett az olvasás puszta hobbinál. Menedék, stresszmentesítő, társ, kikapcsolódás, lehetőség, hogy olyan helyeken járjak, ahol soha korábban, hogy olyan sorsokat ismerhessek meg, amilyenekkel talán sosem találkoznék, vagy épp egy más szemszögből nézzek olyan történeteket, amikhez foghatókat magam is átéltem.

Ha most megkérdeznék bárkit, aki maga is szeret olvasni, valószínűleg ugyanezt mondaná, vagy legalábbis nagyon hasonló lenne a felsorolás. Nem sokkal ezelőttig nem is gondoltam többet erről az egészről, beértem annyival, hogy számomra ez az egyik abszolút kikapcsolódás, a legkedvesebb hobbi, a legnagyobb feelgood. Mostanra azonban már azt is tudom, hála Maryanne Wolfe-nak, a UCLA Egyetem agykutatójának, hogy a legnagyobb feelgood sokkal több puszta kikapcsolódásnál, hogy olvasni nem csak azért fontos, mert minden könyvvel egy kicsit többé válunk, hanem egészen praktikus okokból is. Például megvéd minket. Megvéd attól, hogy ez az elképesztő információtenger, amiben nap nap után próbálunk a felszínen maradni elnyeljen minket. Megvéd attól, hogy becsaphatóak legyünk, és hozzásegít ahhoz, hogy a világot a maga összetettségében lássuk.

Mindezek után, épp úgy, mint annak idején, amikor ott álltam, sokkolva az első igazi olvasmányélményemtől, megint szeretném elmondani mindenkinek, hogy mire jöttem rá. Szeretnék minél több embernek beszélni arról, hogy miért fontos ez, hogy miért nem felejthetjük el ezt az évszázados tudást. Meg arról is, hogy nektek mit jelent? Szeretitek? Mióta? Mi volt az első igazi élmény? Miért szerettétek meg? Mit jelent nektek? Gondoltatok már arra, hogy mennyire több ez puszta kellemes időtöltésnél? Próbáltatok már tudatosan olvasni? Igazán figyelve, visszalapozva, elmélyítve mindazt, amivel a szövegben találkoztok? Vagy épp belegondoltatok már, hogy milyen nagy dolog, hogy képesek vagyunk mindenféle szövegeket értelmezni, a helyükön kezelni őket és, hogy ez rengeteg embernek nem evidencia?

Hát, most gondolkodhatunk mindezekről együtt! Megbeszélhetjük a tapasztalatokat, és haladhatunk előre egy olyan kérdés megválaszolása felé, amire még a tudomány sem találta meg a legadekvátabb választ. Nem állítom, hogy ez a fórum fogja megfejteni, de mindenképp izgalmas, hogy egy még formálódó jelenségről gondolkodhatunk.

Olvassunk együtt!