Mind szeretnénk azt gondolni, hogy nincsenek függőségeink, hogy semminek nincs nagyobb befolyása az életünkre a saját akaratunknál, aztán valamit kihúznak az egyenletből, és ott állunk a mellbevágó felismeréssel, hogy talán mégis vannak addikcióink.

Rájönni, hogy függők lettünk, hogy valaminek a rabjává váltunk, egészen sokkoló élmény, talán épp azért, mert rá kell jönnünk, hogy átadtuk az irányítást, és már rég nem mi döntünk kapcsolatokról, szabadidőről, vagy épp arról, hogy érezzük jól magunkat egy-egy helyzetben. Észrevétlenül jött valami, ami átvette a kontrollt, mi meg önként adtuk át, nem is nagyon kérdeztük semmit.

Függeni nem csak élvezeti szerektől lehet, és bár a hivatalos definíció szerint függőségről akkor beszélünk, amikor valamihez annyira hozzászoktunk, annyira ragaszkodunk, hogy az már negatív irányba befolyásolja a mindennapjainkat, és a társas kapcsolatainkat is, szerintem ideje lenne ezt újragondolni. Az az egészen speciális, és nem teljesen egészséges viszony ugyanis, amit például a telefonunkkal, azon keresztül pedig a közösségimédia egyes platformjaival tartunk fenn, jobb esetben talán nem huzalozza át teljes egészében a barátságainkat, szerelmeinket, de hogy hatással van rájuk az egészen biztos. Az meg aztán pláne, ha szándékosan, vagy épp véletlenül, de beüt a digitális detox, és vissza kell találnunk az állandó jelenlét, a folytonos kontroll előtti állapotunkba.

A drasztikus megoldások néha tagadhatatlanul jól jönnek, most mégsem mondanám azt, hogy oké, akkor dobjon el mindenki telefont, számítógépet és találjon vissza azokba az időkbe, amikor még az iwiw-ről sem hallottunk. Azt viszont nagyon is gondolom, hogy az offline idő az első sokk után egészen csodálatos tud lenni. Én például a minap elnémítottam a telefonomon a messengert, bár nem tudom, hogy csináltam, és egészen addig, ameddig gyanús nem lett, hogy benne járok a délelőttben, és még senki nem csipogott a túloldalon, nem is hiányzott. De azért igen, csak visszalopakodott a tudatomba, és igen, egy idő után az lett a furcsa, hogy „csönd” van, hogy nem zajong a telefon a táskámban. Vagyis hozzászoktam, hogy folyton zajlik valamilyen párbeszéd, hogy mindig figyelek valamire, hogy mindig van valamiféle, ha virtuális, hát olyan, társaságom.

Na, most így nem lehet élni. Hosszan biztosan nem. Szándékosan voltam némileg teátrális, de alapvetően így is gondolom: előbb vagy utóbb belehülyülünk, ha nem állítunk be, legalább néha, egy kis cyber csendet, amikor egyáltalán nem világít semmilyen képernyő az arcunkba, amikor nem nyomkodunk valamit, amikor nem pörgetjük a másodpercenként frissülő híreket.

Úgyhogy azt találtam ki, hogy az első Analóg Olvasó kihívás, egy 30 napos éjszakai kütyütlenítés lesz. Vagyis: jöjjön most harminc olyan este, amikor sem telefont, sem tabletet, sem laptopot nem visztek magatokkal az ágyba, viszont bevisztek egy könyvet, és elolvastok minimum tíz oldalt elalvás előtt. Minden este! Többet lehet, ha kedvet kaptatok hozzá, kevesebbet nem ajánlott.

Lassítsatok egy kicsit, nem kell mindig pörögni valamin. Szálljatok ki egy kicsit a napi hajtásból, kezdődjön az egész azzal, hogy kézbe vesztek egy könyvet, ezt a kötve-fűzve boltokba szállított tárgyat, aminek formája, illata van, aminek zizegnek a lapjai, van kiterjedése, és így tovább, és merüljetek el benne. Élvezzétek, hogy ez egy másik tempó, hogy lehet csordogálni a történettel együtt, és kapcsoljatok ki.

Egyelőre azt, hogy ki, milyen könyvet válasszon nem fogom megmondani, mindenki kezdje azzal, ami a legjobban esik neki, én Téreytől a Káli holtakat olvasom, lehet csatlakozni, de nem muszáj, kinek, mi esik jobban, azt válassza.

Napvilágnál várok mindenkit a tapasztalataival együtt a Facebook csoportban!

Olvassunk együtt!